Dávid hatéves, néhány napja számára is megkezdődött az iskola. Előző posztunkhoz hasonlóan vele is beszélgettünk a tanévről, a várakozásairól. Egyúttal megkérdeztük az apukáját is, valamint egy barátja apukáját - apukája egy barátját.
A tanévnyitó előtt nem sokkal arról kérdeztem, hogy milyen lesz az iskola, mit fog ott csinálni. Dávid határozottan, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül kijelentette, hogy „az iskolában tanulni kell”. Egyértelmű – gondoltam – az iskola komolyabb dolog, mint az óvoda, számtalanszor hallhatta már a felnőttektől. Persze „ott is lesz játék, de autó már nem, csak Lego és kirakós, aludni már nem fogunk.” Az alvást végezte-e el előre a napokban, vagy az utolsó autózások foglalták-e le úgy, hogy az első osztályosok által várva várt tankönyveket még nem volt ideje megnézni, az nem derült ki, én mindenesetre szemügyre vettem helyette is a könyveket. Ő nem is érti, hogy „anyáék miért aggódnak, majd szeptemberre topon leszek és ember lesz belőlem.” Egy kis emberke, aki szeretne énekelni és sokáig számolni tudni – ezt várja az első osztálytól.
A két apukával ülök szemben, amikor éppen nem - az összesen – három gyereküket találom meg újra és újra a fürdőkádban, az ajtó mögött, és egy panellakás egyéb rejtekhelyein. Két bújócska között arról beszélgetek az apukákkal, hogy a fiúk idén szeptemberben első osztályosok lettek.
Csakhogy, már az iskola sem a régi, nem oktatás folyik ott, hanem játszadozás. A színes-szagos foglalkoztató-könyvek láttán mindketten nagy kíváncsisággal tekintenek az első hónap elébe, vajon beletörik-e tanító néni bicskája a feladatba, hogy ezeket az okos, de mozgékony gyerekeket „kösd össze, színezd ki” feladatokkal kösse le. Ők viszont szívesen lefoglalnák a gyerekeiket azzal, hogy közösen házi feladatot írnak. Munka után, fáradtan, mert ezt vállalták, mikor a szülőségre adták a fejüket. És amelyik szülő ezt nem teszi meg… nos igen, ilyen is van, de nem náluk. Mert náluk a szülői tekintély nem szenvedhet csorbát holmi pedagógiai megfontolások miatt, tudniillik, hogy hétközben nincs lecke. Ezzel ugyanis azt tanulná a gyerek – vélik ők –, hogy „apától, anyától ne kérdezzél, majd a tanító néni megmondja”. A szülő, mint a tudás forrása meggyengülésének borzasztó rémképe ez. Számukra. A neveléslélektan meg mást (is) mond.
Időnként a szobába berohanó gyerekek felé fordítom a fejem, és próbálom őket elképzelni egy év múlva: tényleg „ember lesz-e belőlük”, ha nem osztályzattal minősítik őket, hanem szövegesen értékelik, ha nem leckét kapnak, hanem szabadidőt, és az ábécét nem a szokványos sorrendben sajátítják el, hanem „egy pedagógiai nagyokos” elgondolása alapján. Most mit mondjak? Csak amit ők, hogy „az életben nincs minden készen”, a gyerekről megkapott bizonyítvány sem. Ha szöveg, ha szám, azt értelmezni szükséges (lenne).
Dávidot a szülők bizonytalansága sem tudja megrémiszteni, pedig ő most lesz életében először elsős, az apukája pedig már volt. Egy másik iskolarendszerben. Most meg ez van. Csoda-e hát, ha nem elvárások fogalmazódnak meg egy apa részéről, hanem kétségek. És egy javaslat, hogy kérdezzem meg fél év múlva, mit is vár az első osztálytól.
