A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és a Pedagógusok Szakszervezete egymással ellentétesen reagált arra a közleményre, amit a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma nemrég jelentetett meg a nulladik évfolyam lehetőségének megteremtésével kapcsolatban. Míg a PDSZ közleményében helyesli az elképzelést és felajánlja az előkészítésben való részvételét, addig a PSZ állásfoglalása felhívja a kormányzat figyelmét arra, hogy a hatályos jogszabályi környezet nem teszi lehetővé az ilyenfajta előkészítő évfolyam szervezését. A regnáló kormány már többször tanúbizonyságot tett kiemelkedő törvényhozási tempójáról, így mi inkább máshonnan közelítenénk meg a kérdést: mit változtat a rendszeren egy esetleges iskolai előkészítő év.
A PSZ állásfoglalása egy lényeges dologra hívja fel a figyelmet: a tanulók iskolaérettségét most is vizsgálják, és most is megelőzheti előkészítő év az iskolai oktatást. A tankötelezettség kezdetéről az iskola igazgatója dönt az óvoda vagy - indokolt esetben - a nevelési tanácsadó véleménye alapján. És ha az igazgató úgy dönt, akkor a diák óvodai fejlesztésben részesülhet az általános iskolai oktatás megkezdése helyett - legkésőbb addig a naptári évig, amikor a nyolcadik életévét betölti.
De mit jelent ez a hátrányos helyzetű szülők gyermekeire nézve? Sajnos igen keveset. A Zöld Könyv (pdf) szerint túlnyomórészt azokon a településeken jellemző az óvodai férőhelyek hiánya, ahol magas a hátrányos helyzetű családok aránya. Az óvodai férőhelyek kiosztásakor pedig előnyt élveznek az ötéves kort már betöltött gyermekek, aztán pedig azok a családok, ahol mindkét szülő dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a középosztálybeli szülők gyermekei járhatnak óvodába, míg azok a gyermekek, akiket később iskolaéretlenségük miatt nem engednek hatévesen első osztályba lépni, rövidebb óvodai felkészítést kapnak.
Baj az is, hogy a jelenleg is működő, a felzárkóztató nulladik évfolyam ötletéhez hasonló eszközök a szegregációt szolgálják. A Zöld Könyv szerint a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók nem HHH-s társaikat magasan meghaladó valószínűséggel kerülnek speciális, kislétszámú osztályba, és ezekből az osztályokból elhanyagolható eséllyel lépnek át később egy hagyományos tantervű tanulócsoportba. Ezt követően jellemzően nem tanulnak tovább vagy speciális szakiskolába kerülnek, ahol a munkaerőpiacon használhatatlan tudást szereznek. A szegregáció csökkentését célzó konkrét oktatáspolitikai lépések egy jelentős részét lehet támadni, de azt nem lehet megkérdőjelezni, hogy a jól végrehajtott integráció pozitív hatásokat rejteget többségi társadalom számára is. Hogy a legkézenfekvőbb példát írjam: ha a hátrányos helyzetű tanulók piacképes tudást szereznek, azzal javítják saját életminőségüket, munkához jutnak, és így kevesebb kiadást és több bevételt jelentenek az államnak.
Mit jelentene ebben a jelenlegi rendszerben a tervezett nulladik év? Azt, hogy az iskola átvesz egy az óvodára jellemző, de az óvoda által hiányosan ellátott funkciót. Azt, hogy a középosztálybeli és a szegénységben (vagy mélyszegénységben) élő családok diákjainak oktatása egyre jobban különbözik egymásétól. És persze jelenthet egy jobb alternatívát is a fent említett speciális tantervű osztályokkal szemben, ha kimondja: a nulladik évfolyam után biztosított az integráció. Az eredeti közlemény bevezetője szerint a cél a hátrányos helyzetű tanulók esélyegyenlőségének biztosítása lenne.
A nulladik év ötletében is megtalálható ugyanakkor az a hiba, amely a speciális és kislétszámú osztályok elméleti hátterét is jellemzi: behozhatatlan hátrányról beszél, nem pedig sajátosságokról, amikhez alkalmazkodni kell. Arról beszél, hogy a hátrányos helyzetű nebulók hiányos ismeretekkel érkeznek, holott nyilvánvaló, hogy minden gyermek sajátos tudás- és képességrendszert épít fel hatéves koráig. Miért kell akkor épp a hátrányos helyzetű tanulókat külön tanítani? És ezzel a kormányzat rejtve elkövetné ugyanazt a hibát, amit az előző – általa elutasított - nyolc év oktatásirányítása is elkövetett. Ahelyett, hogy a pedagógusokat készítené fel a hátrányos helyzetű tanulók nevelésére, és az ő elkötelezettségüket növelné az ügy mellett, az oktatási rendszer struktúráját próbálja átalakítani. Mélyreható strukturális változásokra is szükség van, de tudni kell, hogy ez nem jelenti a gyakorlat megváltozását.
Az óvoda-iskola átmenet gördülékenyebbé tételén ma is rengeteg iskola dolgozik, sikerrel. Van olyan budapesti iskola, amelyik elhelyezkedésénél fogva döntő többségben hátrányos helyzetű diákokat tanít. Hogy ők mit tesznek? Még felső tagozatban is együtt dolgoznak a fejlesztő pedagógusaik a tanárokkal, mert ők úgy gondolják, hogy nyolc év alatt sokat fejlődhet egy tanuló, de ehhez arra van szükség, hogy végig fejlesszék. Emellett pedig együttműködnek a környező óvodákkal, hogy az óvoda-iskola átmenet lágyabb legyen, hogy a biztonságos közeghez szokott tanulókat türelemmel szoktassák az iskolai tanítás kereteihez. A tanítók megjelennek az óvoda életében, az óvópedagógusok pedig az iskoláéban. És hogy mik az eredmények ebben az iskolában? Alacsony lemorzsolódás és jó továbbtanulási arányok. Jó volna tőlük, és a hozzájuk hasonló iskoláktól is tanulni egy kicsit, ha azt akarjuk csinálni, amit ők már tudnak.
Nem feltétlen kell tehát újabb intézményeket létrehozni, és egyes tanulócsoportokat szegregáltan nevelni. Érdemes lenne először megnézni, mi történne, ha a hátrányos helyzetű tanulók középosztálybeli társaikhoz hasonló hosszúságú óvodai ellátásban részesülnének. Az óvópedagógusok úgyis az iskolaérettség eléréséhez szükséges fejlesztéseket végeznek nap mint nap. De a legjobb az volna, ha nem szervezeti és rendszerszintű átalakításokkal próbálnánk elérni az iskolai gyakorlat változását.
Izgatottan várjuk a további részleteket: milyen jellegű fejlesztést tervezne az oktatásirányítás az általános iskola nulladik évfolyamára, pontosan ki végezné azt, és hogyan lenne biztosított az első évfolyam utáni integráció. Nem hagyomány nélküli ugyanis ez a lépés sem a magyar közoktatásban, a Dobbantó program hasonló szegregált évvel kezdődik, amit integráció követ. - igaz a szakképzésre való felkészítés céljával.
