PedaBlog

Amit Jancsi nem tanult meg.

Legyél Te is szerző, írj nekünk!
peda.blog.hu [at] gmail [dot] com

dec 10. 06:00

PedArt #2: A haza ifjú szolgálói

írta: Rákos Dániel Oszkár

Olga Chernyisheva orosz képzőművész 2005-ös videomunkája könyörtelen pimaszsággal leplezi le a mindnyájunk számára jól ismert érzést: a nyári táborok fogadóbeszédei, búcsúünnepségei, tanévnyitó és nemzeti ünnepeink szervezett iskolai megmozdulásainak élményét, az érzést, mikor többnyire kiváló szocializációnkból fakadó önkontrollunk, az őszinte érzelmeink láthatatlanságára törekvő igyekezet hatalmasodott el rajtunk – az ünnep pátosza helyett. Emlékszünk még?

 

Olga Chernysheva a kortárs orosz képzőművészet ifjú képviselője, munkái középpontjában a poszt-szovjet állam polgárainak és az állam neokapitalista mechanizmusainak egyedülálló kölcsönhatását, egymás mellett élését vizsgálja. Látásmódja egyszerre dokumentarista, egyszerre rendelkezik a kurrens képzőművészet személyiségjegyeivel, mindezeket azonban a naiv rácsodálkozás, a hétköznapi ember szemléletmódja táplálja.

Olga Chernysheva különös érzékenységgel és banálisan eredeti eszközökkel alkot. Rövidfilmjei a minimál, bárki számára elérhető filmtechnika és a direkt megfogalmazás szép példái – jobban mondva a valóság egy apró szegmensének, mikrokozmoszának manipulálatlan, a maga tisztaságát és természetességét megtartó módon való kiragadása a művészet időtlen örökségének gyűjteményébe. Filmjeiből lenyomatot kapunk a jelenkor orosz valóságáról, még ha előismereteink nem is engedik, hogy erről a valóságról véleményt formáljunk. Egyszerű kordokumentumok ezek: Chernysheva nem csinál mást, csak elmegy a külvárosba, részt vesz egy középosztálynak szánt egészestés hajóúton, vagy éppen bemegy az orosz művészet templomába, előveszi filmfelvevőjét, és rögzíti mindazt, ami mi vagyunk: mindennapos verbális érintkezéseinket, ösztönös érzelmeinket, cselekedeteinket, s tárgyilagos kommentárokkal látja el azokat. De legtöbbször kommentárra sincs szükség. Filmjeiben az emberi való legapróbb részletekbe menő boncolgatása látható. Hősei nem színészek, mindennapi emberek, közhelyesen fogalmazva az utca népe, akik valamennyien produkálják mindazokat a természetes emberi megnyilvánulásokat, melyeket a művészetekben, kiváltképp a filmművészetben a legritkábban ábrázolunk: a magunkról megfeledkezett, a társadalom által megkívánt szerepjátékból kilépett valódi önmagunk. Chernysheva valamennyi hősének mozdulataiba, gondolataiba, cselekedetibe beleláthatjuk saját személyiségjegyeinket, még akkor is, ha sosem jártunk a művek kontextusát komolyan meghatározó közegben, Oroszországban, ahol ezek az emberek egy olyan kulturális örökség hordozói, mely az egész világon, s történelemben egyedülálló. Következtetnék itt arra a jelentéstartalomra is, hogy mindezek ellenére Olga filmjei megmutatják: éljünk bárhol, határozza meg bármilyen kultúrkör a mindennapjainkat, legbelül egyek vagyunk, ugyanúgy érzünk, ugyanúgy cselekszünk – ösztönösen.

A professzionálistól igen távol álló filmtechnika megengedi azt, hogy valóban csak a lényeggel foglalkozzunk, ne lássunk bele mást, mint amit szabad szemmel is meglátnánk – gondoljuk először. Csakhogy ezek a felvételek továbbmennek ennél: nem csupán egy közvetítő áll Chernysheva és közöttünk, minimális utómunkával kiemeli számunkra a lényeget, rendkívül jó érzékkel szerkeszti, teszi az alkotás szerves részévé hőseink velős, nevettető mondatait, melyek bár többnyire igen szórakoztatóak, néhol az abszurditás határait súrolják, súlyuk igazán abban van, hogy nem máson, magunkon nevetünk. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy kívül helyezzük magunkat a szituációkon, s lesajnálnánk az alkotások névtelen szereplőit, pont ebben a névtelenségben és hétköznapiságban van a titok. Önmagunk. Ez teszi valójában műalkotássá mindazt, ami elsőre csupán low-budget dokumentációnak tűnhet.

Vonzódom a gyerekkoromhoz, s a gyermekkorhoz egyáltalán. A gyermekek őszintesége, mely hihetetlen közhely, minden körülmények között lenyűgöz. Chernysheva nem kíméli a gyermekeket sem. March [~Masírozás] című darabja főszereplőjévé a gyermek válik, a maga nyers és leplezetlen valójában fedi fel a gyermeki lét egy nagyon is ismerős élethelyzetben. Az előzőekben igyekeztem meggyőzni magam és azt, aki még hajlamos az érvelésemet elfogadni, hogy Olga filmjeiben nem más, mint mi, a rang és álarc nélküli ember vagyunk a főszereplők. Még ha ez kifogásolható is, erőltetett, kétségbeesett magyarázat-kényszernek tűnhet, az említett darab hősei, az orosz haza ifjú szolgálói jól elkapott tekinteteiben valóban megláthatjuk saját gyermeki érzéseink, melyek mélyről és nagy erővel törnek föl szereplőinkből. Nyári táborok fogadóbeszédei, búcsúünnepségei, tanévnyitó és nemzeti ünnepeink szervezett iskolai megmozdulásainak élménye jut eszünkbe, az, mikor mások számára többnyire kiváló szocializációnkból fakadó önkontrollunk, őszinte érzelmeink láthatatlanságának látszatát keltő igyekezeteink hatalmasodott el rajtunk – az ünnep pátosza helyett. Ma már jól láthatjuk saját ifjú rokonainkon, akár saját gyermekeinken, ez mennyire is sikerülhet valójában. Chernyisheva munkája pedig könyörtelen pimaszsággal leplezi le mindezt, de ezzel együtt a néző érzi a valódi együttérzést is az alkotó (látó) és a szereplők között. Rendkívül jól esik nézni mindezt, s az együttérzés a befogadót is hatalmába keríti: már dacból is heves egyetértésben törhetünk ki – miközben a gyermeki megfogalmazás, a legtöbb felnőtt által már levetkezett, romlatlan és időtlen humorának megfelelő jóleső belső bizsergés is elfog bennünket –, mikor kis kadétáink a számukra valószínűleg zérus belső tartalommal bíró ünnepélyes esemény legszembetűnőbb pontját, az ő szemszögükből legnyilvánvalóbban kritizálható elemét támadják: a zenekart. ("Ha még egyszer elkezdik játszani ezt a zenét, esküszöm, elmegyek a boltba füldugóért.")

Ha nagyon akarjuk további jelentéstartalmakat is társíthatunk a filmhez, melyek annyira szembetűnők, vagy inkább annyira banálisak, hogy szinte szégyellem leírni, magamban viszont nem szeretném tartani. Politikusabb hajlamúak beleláthatják, hogy a poszt-szovjet államban továbbra is szempont a hatalom külsőségeinek megtartása. Ha nem is élünk már diktatúrában a katonaállam látszata, igénye, rögeszméje továbbra is él: kis utánpótlásainkat láthatjuk a gyermeki díszőrség tagjaiban, akik a haza szolgálatában kötelességüket teljesítik: ugyanazokkal a gyermeki érzésekkel, gondolataikkal a fejükben, mint bármi hasonló korú gyermekében, azt, hogy bármi mást inkább csinálnának, mint hogy ott álljanak és tisztelegjenek a megfelelő méltóságoknak. A tekintetekből sejthetjük, hogy ezek a fiúk már megértek abba a korba, hogy a csinos, náluk pár évvel idősebb tinédzser lányok kegyeit keressék, vagy pusztán beszédtémát szolgáltassanak egymás között egy-egy későbbi közös foci után, vagy az iskolai órák szüneteiben.

A film attól is igazán zavarba ejtő dokumentum, hogy a cselekmény valójában bárhol megtörténhetett volna, vagy éppen megtörténhet: a kontextus értelmezhető, de a valódi esemény nem derül ki. Ezzel is a rend állandóságát, Oroszország erejét, vagy annak látszatát keltő színjáték jelenlétét érezhetjük. A felvétel azonban mindezeket igyekszik kifigurázni: az amerikai mintás pompon lányok és a fiatal díszőrség közé odahallucinálhatjuk a két világ jelképes együttélését, de megtehetjük, ha eléggé moralisták vagyunk, hogy a fiú és lánycsoportot elválasztó kordonnak is jelentőséget tulajdonítunk. Ugyanakkor számomra a film képi síkjának csúcspontjába, ahogy az egyik fiú küzd saját egyenruhájával önmagáról teljesen megfeledkezve, beleláthatnánk, hogy ezzel a látszatrenddel (vagy valódival) küzd valójában. De én nem akarom belelátni, visszautalnék a korábbi gondolataimra: ezekben a képkockákban lehet talán a leginkább azonosulni azzal, milyen az, ha kamaszként élünk meg valami olyat, ami kötelező. Ezt a pillanatot, érzést pedig Olga igazán érzékletesen kapta el, melyben a valóság kiszámíthatatlansága, az események esetlegessége éppúgy része az alkotási folyamatnak, mint a művész érzékeny látásmódja.

Szólj hozzá!

Címkék: ünnep pedart gyermeki őszinteség

A bejegyzés trackback címe:

https://peda.blog.hu/api/trackback/id/tr262504541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.