Továbbra is úgy tűnik, hogy a pedagógia határterületeit érintem az amúgy is határokat feszegető rovatunkban, azonban nem gondolom, hogy szó nélkül el lehet menni Ed Templeton (1972) Ernst Múzeumba költözött kiállítása mellett. Több okból sem: azon túl, hogy rendkívül élményszerű, tabukat nem ismerő és zavarba ejtően őszinte módon meséli el ifjúságának mozaikként összeálló történetét, ezáltal leplezi le egyúttal a kortárs deszkás szubkultúra életét, bírálja is a fiatalságát végigkísérő hatásokat: kritikával illet és iróniával beszél családról, neveltetésről, egyházról, médiáról, közéletről.
Míg legutóbb a poszt-szovjet fiatalság dimenzióit érintettem, most elmerülhetünk a kurrens amerikai deszkás szubkultúra világában. Ugyanis közreadónk, Ed Templeton elsősorban profi deszkásként ismerős a szubkultúrán belül, valamint még inkább Toy Machine nevű cégéről, ami saját tervezésű deszkás kiegészítőket és ruházatot forgalmaz. Én magam nem tartozom az az ezen szubkultúrát megélőkhöz, nem találkoztam korábban a művész nevével, munkásságával, de a kiállítás nem nélkülözi a kontextusteremtést sem: Templeton videómunkáiból is láthatunk ízelítőt, melyek Toy Machine logóval ellátott rövid gördeszkás életképek. Valószínűleg hasonló élményben részesülhetünk, ha youtube-on keresünk deszkás videókat, de a múzeumi környezetben, ezen a kiállításon különösen lebilincselő hatást érnek el.
Nem szabad viszont azt gondolni, hogy a manapság igen népszerű kortárs képzőművészeti tendenciának megfelelő különböző kultúrák, országok zárt világát tematikusan bemutató kiállítások sorába tartozna ezen kiállítás is (ezeken a kiállításokon általában nehéz a társadalmi/politikai kontextus ismerete nélkül tájékozódni a művek jelentésrétegeiben): nagyon is univerzális gondolatokat bonthatunk ki, ha rászánjuk a megfelelő időt és figyelmet. Mintegy 1200 fotó, festmény és plasztika alkot egy sokszínű, a művész által épített installációt az Ernst Múzeum termeiben, melyek a vegyes képzőművészeti médiumok alkalmazásán túl a verbalitáshoz is nyúl. 
Az egyszerű képek az installációs technika mellett a megannyi kommentár segítségével – melyekkel a művész maga látta el egyes fotóit, illetve melyek számos festménye részét képezik – segít még közelebb kerülni ahhoz az életérzéshez, melyet csak az érthet meg igazán, aki ebbe a viszonylag szűk csoportban éli mindennapjait, megéli a szubkultúrát világszerte. Ezért is különösen megrázó a kiállítás, mert ezáltal a komplex interpretációval megérthetünk – akár pedagógusként – valamit abból az ifjúsági életvitelből, amivel ugyan találkozhatunk nap mint nap, de kevesünknek adatott meg megélni. Nem kívánok kifejezetten pedagógiai megfejtésekbe bocsátkozni vagy értékítéletet megfogalmazni, több tanulmány született a szubkultúrák és pedagógia kapcsolódási pontjairól (pl. Az iskolán kívüli nevelésben Mészáros György írása a 61. oldaltól), de mint valamennyi zárt, a külvilág felé markáns jegyekkel bíró szubkultúra sokaknak viszolygást, idegenségérzetet, ellenszenvet, esetleg félelmet kelthet, melyeket megismerve fölismerhetjük az értékeit is, megérthetünk valamit abból, emberként és leendő pedagógusként egyaránt.
Ez esetben leginkább a társadalommal paralell életvitel romantikáját: annak szabályaira fittyet hányó szabadságot, tabuk nélküli (korai, nyílt) szexualitást, kiábrándultságot, a konvenciók tagadását. Mindezeken keresztül pedig a kreativitást. Hiszen az emberünk saját életének dokumentációját tárja elénk igen gazdag és szuggesztív művészetével (de utalnék a gördeszkás szubkultúra és a street art sajátos és gazdag vizuális világának kapcsolatára is).
Akvarelljein főként az a kiábrándultság jelenik meg, amit a kor ifjai élnek meg nagy számban: az elidegenedettséget a társadalom normáitól (vagy a társadalom embertől való elidegenedettségét?), a közélettől, családtól, egyháztól, nem nélkülözve a szürreális hangulatokat sem.
Fotói javarészt egy amatőr fotóstól is származhatnának, azonban itt Templeton utazásai során autóból lőtt képei (melyeket nálunk mutat be először), portréi, a deszkás mindennapok életképei (a szerzett sérülésektől a rockkoncertekig), a nyers, pornográfia határát súroló, ám valós szexualitást megjelenítő képei egy sajátos, misztikummal teli univerzális csoportidentitás történetét mesélik számomra.
Laza szerkezettel ugyan, de tematikus sarkokat is találunk: az apró epizódok sorozatába szépen ágyazódik be az Alvók sorozat, vagy a blog szempontjából talán legérdekesebb tematikus fotófelhő, a Teen smokers, vagy a zseniálisan ironikus című Dicshimnusz az elveszett nyálért kollekció, mely csókolózó tinipárokat mutat. A kiállítás tereiben elhelyezkedő jellegzetes plasztikáinak mondandóját, költészetét is érdemes figyelemmel kísérni, mely szövegek folyamatosan fönntartják a tárlat gondolati síkját is: hogyan gondolkodik a művész a világról, önmagáról, érzéseiről.
Szabadság, tagadás, szexualitás és költészet. Leginkább ezek maradtak meg fogalmi szinten számomra, valamint az erős hatás, amit gyakorolt rám. Az élmény március 20-ig élhető még át.
