A Portobella asszonyprojekt két szakaszra oszlott. Szükségszerű intézkedés volt ez, hiszen csoportunk migráns hölgyeinek nyelvtudásai szélsőségesen különböztek egymástól. Innentől kezdve gyakornoktársam, Andrea foglalkoztatta az írni-olvasni tudó és a korlátozott német nyelvtudással rendelkező asszonyokat, mi pedig Saima-val (és később Mariyammal is), az Afganisztánból érkezett asszonyokkal ismerkedtünk a latin ABC és a német nyelv alapjaival.

Ugyan segítségemre volt egy, a kollégáktól erre a célra fénymásolt szemléltető papír, amelyen minden betűhöz adott betű írott és nyomtatott formája (illetve kis és nagy változata), egy kép és egy, azonos betűvel kezdődő szó társult (például A mint Alma) – a kezdeti ismerkedés és a tanítás akkor is kínos volt. Nem beszéltünk közös nyelvet. Mutogassak? Hadováljak németül, magyarul? Vagy tanuljak perzsául? Nos, én kezdetben hadováltam és mutogattam is egyszerre.

[Jó tanács: a tanári következetességnek már ekkor tanúbizonyságát kell tennünk, és vagy „bö”-nek ejteni a „bé”-t, vagy mindvégig „bé”-nek.] De hogy magyarázzam el, mi az, hogy mássalhangzó? Ezen kívül az alábbi nehézséget is számba kellett vennem, ha egészen meglehetős munkát akarok végezni:

• Saima a perzsa ABC-t (azaz: bétészé-t) ismeri ugyan, de azt sem tudja alkalmazni maximálisan.
• A perzsa és a latin írásrendszer egyik fontos különbsége nemcsak az írás irányának eltérése, hanem az is, hogy míg utóbbi írásban jelöli a magánhangzókat, addig az előbbi nem.
• Saima egyáltalán nem beszél németül, tehát a szavakhoz társított képek, szavak számára nem rendelkeznek különösebb jelentéstartalommal. Továbbá egy számára teljességgel ismeretlen betűrendszer jeleit és a jelek felidézéséhez szükséges nyelvi hátteret egyidejűleg rendkívül nehéz elsajátítani.
• Saima-val nem beszélünk közös nyelvet, de segítségünkre van az a néha jelenlévő török asszony, aki beszéli Saima pastu nyelvét.
• Mindezen helyzetet nehezíti, hogy Saima felnőtt korú, amely tény nemcsak a nyelv-, de az olvasástanítás hatékonyságát is redukálja. További tény, hogy Saima minden alkalommal magával hozza 1 éves körüli kislányát, Madine-t.

Az első órán A-tól a G betűig jutottunk, az azt követőn N-ig, aztán T-ig, majd a „Zettig”. „Megbeszéltük”, mit jelentenek a lapon hozzájuk társított szavak németül, elmondtam, hogyan ejtjük őket. Sokszor ismételtük a szavakat és a betűket, gyakoroltunk rengeteget, mégis a legnehezebb kötni valamihez a német nyelv hangjait, hiszen Saima-nak nem volt német nyelvtudása. Az első órán már mondtam néhány szót, melyeknek az alakjához, jelentéséhez társíthatta az új betűket. Nem a legtökéletesebb példák, de hasznosnak találtam őket, s ki is próbáltam: „A F G A N”,
„B E L A” (Saima férjének neve), majd…

…több óra után eljutottunk arra a pontra, mikor már elígérkezettnek találtam az időt egy újabb példához, Saima kislányának nevének leírásához: „Madine”. Nem közöltem vele, hogy milyen szót írtam le, inkább hagytam, hadd ismerje fel a betűket. Természetesen ez még nem jelentett egyet azzal, hogy össze tudja olvasni az adott hangokat, s így azt nem betűk sokaságaként, hanem egyetlen szóként látja, de segítettem neki:

- Mmm…
- Aa…Mmaa
- Ddd…Mmaa…ddö…
- Iiii…
- Mma…Mmaadiii…Nnnö…Ah, Madine!! - miután Saima egyenként kimondta a látott betűket, összeolvastam neki ezeket: „MADINE”, mire ő elmosolyodott. Sokat gyakorolta, de az összeolvasás csak sok sokszori gyakorlás után sikerült.
Az ismétlés, a vizualitás, a szavak elemekre, hangokra bontása, szétszerelése-összetákolása mind-mind fontosnak bizonyultak, de további perspektívák kellettek. Eljutottunk arra a szintre, amikor nem csak a hangok, hanem egymás nyelve közé is kellett legalább egy pontonhidat vernünk. Egyik óránk kezdetén így fordultam hát Saima-hoz:

- Salom! Senge?

[Appendix: Hogyan tehettem mindezt? Munkámban újabb fordulat állt be: Usha ezúttal is rám bízott egy kis projektet: a serdülők csoportját, akiket egy hónapon keresztül tanítottam. Legszorgosabb tagja, Mirajan pedig az én első afgán nyelvű szárnybontogatásaimnak koordinátora lett. De ez megint egy másik történet.]

…Alighanem igen váratlanul érte ez a kérdés Saima-t, hiszen ma saját nyelvén kérdeztem. Belül örvendtem is e teljesítménynek, hiszen nemcsak hogy sikerült meglepnem őt, de a hangsúly is megfelelő volt. Legtöbbször, ha valamilyen idegen nyelvű ember megszólal a mi nyelvünkön, hiába ejti jól a szavakat és hangsúlyoz, a megdöbbenés arra sarkall minket, hogy rákérdezzünk: jól hallottuk-e. Jól hallotta, de azért újra megkérdezte, mit óhajtok. Német óránk eddig is eredményes volt, de ezzel kétoldalúvá is vált: én írás-olvasást tanítottam neki németül, ő meg afgán szavakat nekem. Hirtelen jött ötletem hátterében az a felvetésem áll, hogy ez nemcsak segít megtalálni a közös nyelvet, érthetőbbé tenni a mondandót, de általa az egymás iránti szimpátia és a tanulási motiváció is növelhető.

Valamennyi későbbi, illetve párhuzamos tevékenységem során ezek után hasonlóan jártam el, így tanultam meg hosszabb időre alkalmazni, hogy mondják a jó napot!-ot, a hogy vagy?-ot, az igent és nemet, a köszönöm!-öt és sok más hasznos kifejezést Afganisztánban, Egyiptomban, Eritreában, Iránban, Mongóliában, Nigériában, Oroszországban, Szomáliában és Törökországban.

Saima szókincse és ismerete a latin ABC-ről ezek után egyre jobban fejlődött. Időközben egy idősebb afgán hölgy, Mariyam is csatlakozott hozzánk, aki (hogy ne legyen egyszerű a dolgom) pont a másik afganisztáni kisebbséghez, a farszihoz tartozott. Képesek voltak egymást megérteni, s bár ő is analfabéta volt, gyorsabb gondolkodása és jelenléte megkönnyítette dolgomat. Az, hogy néha elcsípek egy-két számomra ismerős perzsa szót, örömmel tölti el őket is, s úgy látom, a nyelvük iránt való érdeklődésem is motiválja őket a közös munkára.
Már páros munkát is tervezhettem, s a két hölgy egymást segíthette.
Bár végére értünk az ábécének, mindkettejüknél voltak olyan betűk, melyeket rendre fel- vagy összecseréltek. Például az E, F, G, K, N, M, W. Többet gyakoroltunk, ezekre külön hangsúlyt fektettem, s a közös nyelvnek köszönhetően sikerült megértenem Saima régóta meglévő óhaját: a heti egy alkalom helyett legyen kettő.

Mi segítette ezek után az összeolvasást? Arra az ötletre jutottam, hogy hasznos volna pedagógiai eszköztáramat kibővítenem egy német nyelven beszélő, betűejtő, olvasó-összeolvasó programmal, így nemcsak a hangok (németül) helyes kiejtése lenne könnyebben elsajátítható, egyúttal új szavakat tudnánk (a betűkhöz kapcsolódó képek segítségével) jelentéssel társítani.

Rátaláltam a LesenLernen (Olvasástanulás) nevű német oktató programra, amely noha kisgyerekek írás-olvasástanulását segítette, színes, ötletes megoldásaival, visszacsatolásaival („Jippi!” „Richtig!”, „Super!”, „Toll!”, „Ah...pech!”, „Nicht schlimm!”) bárki számára élvezetessé és eredményessé teheti a tanulást.

Post-it-jeimet újfent elővettem, ám a korábbiakhoz képest más célból. Minden egyes kis lapra egy-egy önálló, nyomtatott betűt írtam. A lapok egymás mellé helyezésével először hangsorokat, majd azokból szavakat modellálhattunk. Miután ezeket gyakoroltuk, először hangokat, majd hangkapcsolatokat s végül szavakat mondtam Saima-nak és Mariyam-nak, melyeket a meglévő betűkből ki kellett tenniük, le kellett írniuk. Az eredmény bámulatos: a két asszony össze tudta olvasni betűket, szavakként értelmezve azokat, és tudták jelentésüket is!
Az olvasás önállósodni kezdett!
Közkeletű, mindennap használatos, illetve rövid szavakról volt szó: szék (Stuhl), asztal (Tisch), polc (Regal), Afrika, Ázsia, Európa, stb. A post-itek alkalmazása több funkciót is lehetővé tett: tárgyakat neveztünk el és meg velük (rámutatás, szókincsfejlesztés), összekapcsoltunk tárgyat jelentésével, szemléltető eszközként alkalmazhattam, stb. Szépen lassan pedig az óra tartalmába kezdtek beszivárogni a körülöttünk lévő világ elemei: „Ma elolvastam, hogy „SPAR”…hogy „BUS STOP”, hogy „EUROPA”, stb.

Gyakornoki időszakom november idusán a végéhez közeledett. Az utolsó előtti órák egyik tipikus eleme a gyors összefoglalás utáni számonkérés volt. Két feladatlapot kaptak, amelynek bal oldalán nyomtatott nagybetűs (általunk már tanult, valamennyi órán használt) német szavak szerepeltek egymás alatt. A lap jobb oldalán ugyanígy egymás alatt képek szerepeltek; a feladat tehát egyszerű volt: elolvasni a szavakat, és a képekhez társítani őket.
A feladatlap után vokalizáltunk. Adott szavakat és beszédhangokat kellett helyesen kiejteni. A számonkérés során még mindig nem volt biztos az o – u artikulációja, valamint az ö és ü hangoké sem, ezért ezeket az óra hátralévő részében gyakoroltuk.

Utolsó óránkon érthető okokból nehéz volt a kommunikáció… számomra különösképpen. El akartam magyarázni nekik, hogy ez az utolsó alkalmunk közösen, jóllehet a Portobella Projekt még december 8-ig folytatódik, ám akkor már nélkülem. Ez azonban nem tartozott bele abba a nyelvi tartományba, melyet ilyen nyelvi szinten el lehetne magyarázni. Tanultuk a személyes névmásokat, a kész (fertig) szót, a menni és jönni igéket, de hogy hová és miért megyek, és mitől lennénk kész, amikor a kis nyomtatott, az írott betűk még ismeretlenek számukra, és hogyan tovább, nem tudtam nekik megmagyarázni, jóllehet igazán szerettem volna. Megkértem hát a szervezetnél dolgozó tolmácshölgyet, mondja el mindezt nekik.

Így fejeződött be első tanári megmérettetésem. „Tanítványaimról” sajnos azóta nem hallottam.