„Játékvezetők”: Kardos Péter és Nyári Gábor
„Játékos”: Olvasó
"A Keleti nem olyan hátborzongató, mint Budapestet megjárt társaid mondták. Lelépsz a vonat vaslépcsőjéről, elindulsz a kijárat felé. A peron töredezett aszfaltcsíkjain gyalogolsz, szeméthalmokat kerülgetsz. A pályaudvar épülete szép, ám az embertömeg és méretek félelemmel töltenek el. Az aluljáróban egy csoport biztonsági őrre leszel figyelmes, két ormótlan kutyát hergelnek. Szerencsére meg vannak kötve, úgyhogy az elhaladás mellettük inkább kellemetlen, mint veszélyes. Körforma nyitott részre érsz, letelepszel egy betonkockára. Törni kezded a fejed, hogy hol tölthetnéd az estét.
Felkeresheted a rokonodat, Lajos nagybátyádat a Baross utcában. Lapozz a 40-re!
Vagy kereshetsz valami olcsó szállást. Lapozz a 261-re!"
Nem lehetett semmilyen szállás sem elég olcsó ahhoz, hogy alig kétszáztízezer forintnyi összes vagyonomból néhány hétnél tovább megéljek. Felkerestem hát Lajos bátyám. Nem csináltak nagy ügyet az érkezésemből. Jolán néni megjegyezte, hogy pénz és munka, az kell ide, de azért fasírttal kínált. Az egész utca fasírtot evett, nyitva maradt egy hűtőkocsi raktere. Egy hét után elfogyott a fasírt és Jolán néni rokoni türelme is.
Az Expresszben négy lakás is azonnal beköltözéssel volt kiadó. Elindultam a józsefvárosi címre. Életemben először, és innentől kezdve újra és újra megtapasztaltam, hogy az emberek szorosabban fogják magukhoz a táskájukat, ha felszállok a villamosra. Soha nem sejtették, hogy engem olyankor nagyobb félelem fogott el, mint őket. Havi tizennyolcezer plusz rezsiért, két hónap foglalóval kivettem a lakást. Huang munkát is adott, a szokásosat: „cuccot rámolsz, pakolsz, kamionból ki, furgonba be”. Itt tanultam meg, hogy nem a fővárosi élet a meseszerű, hanem a Vas megyei intézetben volt az. Az önálló életet megkezdve csak magamra számíthattam, na meg a rendőrök zaklatására. A kisstílű bűnözőkkel haverkodtak, rólam még azt sem akarták elhinni, hogy a farmerem nem loptam. Soha nem loptam, elutasítottam Gyuri ötletét is, hogy raboljuk ki Huang raktárát.
Új munka után néztem. Bár nem volt érettségim, sehol sem utasítottak el, amíg a telefon túloldalán voltam. Mire odaértem a munkamegbeszélésre, már mindig betöltötték az állást. Kivéve az erzsébeti ortopédcipő-gyárban. Este megünnepeltem volna, de a főnököknek minden szórakozóhelyen éppen születésnapja volt. Másnap minden butikban éppen akkor kezdtek el leltározni vagy zárni, amikor beléptem. A buszon újra az történt, ami a villamoson szokott, majd a hátam mögött arról beszélgettek az öltönyös utasok, hogy „az emberek hiába tesznek meg mindent, ha a cigányok nem hajlandók alkalmazkodni, és nem fogadják el a többség kultúráját. Ha akarnának és elhatároznák, igenis be tudnának illeszkedni, és akkor az emberek elfogadnák őket – innen kéne elindulni, és nem tömni beléjük a segélyeket.” Hazáig gondolkodtam a hallottakon, de nem tudtam magam elhelyezni az ügyben. Az utóbbi hat évben az intézeti közösség pótolta a családot, amire egész életemben vágytam. Nem foglalkoztam a származásommal, és más sem foglalkozott vele, nem emlékszem bántó mondatra. Itt meg mindenért keményen fizetni kell. Eltörtem egy poharat az albérletben, egy napot késtem a bérleti díjjal, és kitett a tulaj. Késő este a vendéglőkben már minden asztal foglalt volt „rendes emberek” számára, az utcán a járókelők megszaporázták a lépteik a közeledtemre. A parkban éjszakáztam, megkörnyékeztek a hajléktalanok, gumibotos ütlegelésre ébredtem.
A munkahelyemre időben érkeztem, mégis elbocsátottak, leépítés volt. Szállást kerestem, de ahhoz pénz kell, azért pedig dolgozni kell. A kocsmákban már sokszor hallottam, hogy a Moszkva téren vagy a Négy Tigris piacon mindig van munka. Egy ázsiaival egyszer már jól kijöttem, elindultam hát a piacra. Koromsötét volt, de mégsem érkeztem elég korán, a kezdőknek még sincs szerencséjük. Az aznapra munka nélkül maradtak azt mondták, jó, ha egy héten kétszer összejön a „cuccokat rámolsz, pakolsz”. Heti négyezer-négyszáz forint, ki lehet bírni. Csak a légkör nyomasztó: „aki nem agresszív, az magába fordul, és élőhalottként tengeti napjait”. A nagy lehetőség a festés lett volna. Napi négyezer forint; néhány ruhán és egy albérleten kívül mégsem tudtam mást felmutatni. Úgy terveztem, hogy összegyűjtök egy kis pénzt, aztán belevágok valami komolyabba. Elmentem éjjeliőrnek egy kutyatelepre. A kutyákat megkedveltem, és ők is engem, dea kiképzők azt mondták, hogy az én fajtám alkalmatlan minden munkára. Bizonygattam, hogy ez nem igaz. Az ólak koszosak voltak, de én kitisztítottam azokat. Nem számított. Az egyik kiképző rendőr volt korábban, „amikor még rendben volt a világ”. Gúnyosan, lenézően azt mondta nekem: „Mi tanítottuk a cigányokat fürdeni. Kimentünk a rohadt telepükre, és megfürdettük őket! Micsoda sivalkodás volt! Szóval téged nem zavar a víz. Kíváncsi vagyok, igaz-e?” Slagot fogott rám. A vízzel másodszorra is meggyűlt a bajom.
Öt liter forró víz ömlött rám. Féltem orvoshoz fordulni, nehogy kirúgjanak, már így is bizonytalan volt a munkám a kiképzők nem szívesen láttak a kutyatelepen. Nem számított, hogy én akartam dolgozni, az orvos az mondta, miután ellátta a sérülésem:„Mit ki nem találnak, hogy ne kelljen dolgozniuk.” Akartam dolgozni, de két hétre bent tartottak a kórházba, ahol az ápolónő azt hitte, hogy lopni jöttem. A műtősfiúk kedvesek voltak, azt mondták, végezzem el az iskolát, és akkor visszajöhetek hozzájuk dolgozni. Néhány pillanatig elhittem, hogy ez lehetséges. Attila atya azonban hitt bennem, hitt abban, hogy „ha mindenki rossznak hisz, rossz leszel”, ha bíznak a jóságodban, akkor nem harapod meg a kezet, ami enni ad. Lecsendesítette a gyülekezetet, hogy nem lopni jöttem, hanem dolgozni. Segítettem a templom renoválásában, hétszeres erővel hordtam a sittet, nem szipuztam, és eljártam a fiatal hívők esti közösségébe. Amikor a cigányság helyzetére terelődött a beszélgetés, csak én nem jutottam szóhoz, mert azt mondták, hogy én rosszul látom a dolgokat.
De legalább jól végeztem a feladataim, a művezető újabb munkát ajánlott, egy másik építkezésen. Aznap este, hazafelé menet a jövőmről álmodoztam. Az aluljáróban furcsa trappolást hallottam.”BAKANCSOK.” Ütemesen lépkedve skinheadek jöttek le a lépcsőn, elállták a kijáratot. Felmértem a terepet és a másik irányba indultam. Egy tizenhét év körüli lány felsikoltott, és rám mutatott. Rohanni kezdtem, teljes erőmből, és közben egy egész percig úgy féltem, mint még soha. Aztán már megszűnt félelmem. Beértek és szétesett a tudatom. Szétverték, és többszöri műtét után sem állt össze újra. Kómába estem, és ugyanolyan élőhalott lettem, mint a Négy Tigris piac előtt hajnalonként munkában reménykedők.*
A könyv olvasása közben néhány órára egy tizennyolc éves, állami gondozott cigányfiú lettem. A döntés végig az én kezemben volt. Nem döntöttem rosszul, csak nem jó időben, nem jó helyre került a szerep-énem: összetalálkoztam egy skinhead csoportosulással. Alakulhatott-e volna ez másképp vagy a sorsunkat alapvetően meghatározza a származásunk? Vajon végső soron minden és mindenki csak hamis reményeket kelt egy cigányfiúban, aki „hajlandó alkalmazkodni”, be akar illeszkedni és eszébe sem jut segélyből élni? Könyvvel vagy anélkül, de ezen érdemes elgondolkodni.
* A könyvnek több olvasata lehetséges, aszerint, hogy az egyes szituációkban milyen döntést hoz az Olvasó, aki maga a Szereplő. A Szereplő sorsa tehát másképp is alakulhat. (Vagy mégsem?)
