Szeptember 17.

Szokatlanul új a helyzet. Tanítok: új kihívások érnek, új feladatok adódnak. Szakmaiságom első lépéseit múlt héten tettem meg, s bár gyakornoktársam, Andrea és főnököm, Usha pozitív visszajelzéseket adnak nekem, tudom, hogy tevékenységem óráról órára megmérettetik.
Na, nem mintha arról lenne szó, hogy már hosszabb távon gondolkozom (azt azért még nem…), de világos, hogy az első alkalmat követi a második, amely soron következőként nemcsak enged „kísérletezgetni”, de lehetőséget is ad az előző alkalom alatt véghezvittek megerősítésére. Minden következő óra annak bizonyítása kell legyen, hogy amit korábban kivívtam, azt a soron következő alkalmakkal is meg tudom tartani. Ugyanakkor minden új órába valami újat kell csempésznem, különben önmagam ismétlése maradok.

Ma kora reggel Andreával találkozunk, hogy megbeszéljük az aznapi óratervet. Az ütemtervünk szerint a táplálkozás-piramis témája van soron. Menetkész jegyzeteink persze lehetővé teszik, hogy a dolog mélyére ássunk, de picit továbbgondolva megint csak kérdéseink támadnak: „És aki nem is ismeri az adott élelmiszert? Nem ismeri, mert náluk egyszerűen nem terem, nincs…” vagy „És, ha meg is ismeri, hogy fogja otthon felidézni és megtanulni, amikor a szót sem tudja leírni…?”
Felismerve, hogy a rendelkezésünkre álló néhány jegyzet és piramis-ábra nem elegendő egy dinamikus és változatos óra megtartásához, elindulunk beszerezni néhány alapvető kelléket: papír, toll, filcek, post-it, stb. S hogy a saját táplálkozás-piramisunkról se feledkezzünk meg, betérünk a közeli Sparba 1-1 császárzsömléért… ahol is ingyenes, az egészséges táplálkozásról szóló, képekben és jó tanácsokban gazdag tájékoztató füzetekre leszünk figyelmesek. Mivel tartalmazza az alapvető táplálékok (alma, krumpli, paradicsom) fotóit és neveit, ebben a kis füzetben felismerjük aznapi óránk egyik egyszerű, de alkalmazható eszközét mint a nyelvvel, az élelmiszerekkel, és/vagy (akinél szükséges) az írással való ismerkedésre kiváló forrást. Óratervünk egy része lassan, de formálódik a fejünkben, s munkahelyünkre visszavezető úton szép számmal hagyták el szánkat apró gondolatfoszlányok, melyek szakszerű kidolgozásra nem, de fecnikre való lejegyzésre és hangos, egymást méltató hümmögésekre késztettek minket.

Másodpercekre lebontott óratervekben egyikünk sem gondolkozik: az a tény, hogy csoportunkat nem ismerjük még eléggé, valamint, hogy kezdők vagyunk, elkészítését fölöslegessé is teszi, s az általában biztos fogódzkodó hiánya egyúttal arra is ösztönöz minket, hogy improvizációs képességeinket lassan kifejlesszük. Ha vannak. Némelyek másodpercekre lebontott óratervekkel képesek csak elképzelni óráikat, megint mások pedig annak érzik szükségét, hogy ha több réssel és kevesebb feladattal is operáló, de tartalmasabb, izgalmasabb felvetésekből építkező óraívekben gondolkozzanak. Félreértés ne essék: készületlenül, ötletek nélkül egyikünk sem akar beesni az órára.
Második „megmérettetésünkhöz” az adja az első pozitív élményt, amikor visszatérünk az Omegához. Előcsarnokunk, a mindig szűkös és szürke folyosó, most a kelleténél is több embert ont magából: asszonyaink megérkeztek s az ügyintézéseknek azzal a testhelyzetével vártak ránk, mikor az ember testsúlyát egyik, majd másik lábára helyezi, vagy óráját nézi valahányszor a közeli templom elüti a delet. Érkezésünk - ha a hely szűkét nem is, a várakozás perceit mindenképp oldani látszik. Az ott álló asszonyok egymással, kísérőikkel, férjeikkel pusmognak felénk mutatva (azt mondhatják: „Na ők volnának azok.”), s közben mértékkel odabiccentenek, mosolyognak. A férjek között egy ismerőst találok. A Törökországból érkezett Yusuffal egy másik Omega projekten ismerkedtem meg nemrég, s a közös szimpátia, valamint a török-magyar viszonyok felemlegetésének („Ah…madzsar!”) köszönhetően hamar összebarátkoztunk. Most a viszontlátáskor pedig először részesülhetek abban a testvériséget kifejező gesztusban, melyet a török és afgán ismerőseimnél (srácok, férfiak) azóta már többször megfigyelhettem. Milyeneket? Olyannyira barátiakat, hogy legutóbbi emlékeim alapján csak az óvodások, kisiskolások között volna decens európai szemmel nézve. Vagy mondhatnám pajtásinak, sőt: fivérinek, de semmiképp sem infantilisnak, vagy olyan testi gesztusnak, amely azonos neműek között a nemiséget hangsúlyozná. Azt megérzi az ember. Egy vállveregetés simán, egy derék átkarolása, medence vagy pocak lapogatása egyet jelentett azzal, hogy alapos nyelvismeret nélkül is komák vagyunk, és értjük egymást.

Idő van!

A legelején rövid elbeszélést tartunk a táplálkozás-piramisról és az egészséges táplálkozásról, s ugyan az érzékeltetés széles skáláját visszük véghez, azok a kis apró mellékkörülmények máris egyből működésbe lépnek és demoralizálnak. A kongói asszonyok angol magyarázatot kérnek ('Reiß’ means ’Rice'?), közben késők toppannak be, befarol Saima és Jasmine babakocsijaikkal, mire az összes asszony elismerően és babusgatóan dicséri a piciket, a csecsen ’Mámá’ viszont nem állja azok folytonos bömbölését, s panaszát mosolyogva közli ötpercenként („Gyerekeket haza! Hehehe.”), és a többi.
Szépen lassan, de azért felhúzzuk végre azt a táplálkozás-piramist, s haladunk a mai alkalom gyakorlati részéhez. A rövid szóbeli magyarázatot követően megrohamozzuk a termünk mellett lévő konyhát, és kipakoljuk belőle a lehető legtöbb fontos élelmiszert: víztől és kenyértől kezdve eceten, liszten és tejen keresztül egészen zöldségek és gyümölcsök garmadáig. Azt akarjuk, hogy post-it-ek alkalmazásával, illetve azokra való írással ezeket a mindennapi étkezéshez tartozó legfontosabb élelmiszereket, eszközöket felismerjék és megnevezzék a résztvevők. A szemléltetés gyakorlatai közül a szenzualista pedagógiai módszereit sem hagyhatjuk el (hűtőből ki-és bepakolás, érintés, szaglás, ízlelés, kóstolgatás stb.) Mindez nemcsak az adott német szó és a jelentéstartalom párosításáról szól, hanem akár egy eddig ismeretlen élelmiszer, eszköz megismeréséről is. A felismerések és jelentéstársítások után sor kerül az oldottabb és többoldalúbb kommunikációra is:

’Nix retek in Nigéria?!’ kérdezi hitetlenkedve a csecsen Mámá Nuxnétól.
’Márpedig a mazsolás rizsnek párja nincs’ kontráznak a németül jobban beszélő török asszonyok.

A jelenlévők megoszthatják velünk és egymással, milyen élelmiszereket részesítenek előnyben, fogyasztanak nap mint nap, illetve mindezt hogyan, milyen étkezési szokások keretén belül. S lassan formálódik a közösség, receptekről beszélnek, s ezen keresztül kulturális jegyekről is. Beharangozzuk hát projektünk következő elemét: minden héten a kurzus 2-2 résztvevője mutatja be főzőtudományát. Ez egyébként nem a mi ötletünk, hiszen a Portobella projektet minden félévben így hirdetik meg.

A mai alkalmunk végeztével Andreával mindketten azonos véleményen vagyunk: nem tökéletes, de jó munkát végeztünk. Vízválasztónak érezzük ezt az órát, mert az első, mondhatni mélyvíz-jellegű alkalom után képesek voltunk erőképes és érdekes órát levezetni egy olyan csoport számára, amelynek tagjai úgy kulturálisan, mint nyelvileg igen erősen különböznek egymástól. Sőt, tovább is tudtunk lépni, hiszen megteremtettük például az interaktív légkört s úgy érezzük, a nagy levegővételekkel teli görcsös kezdést fokozatosan váltotta fel a beszélgetés, az érdeklődés, a kíváncsiság, az (inter)aktivitás.
Vizuális megoldásaink egyik csekélynek tűnő, ám nagy jelentőséggel bíró eredménye az volt, hogy az afgán hölgyek a tájékoztatófüzet segítségével (kép és az étel neve egymás mellett állt) maguktól hozzáláttak lemásolni a szavakat, a betűket. Itt elkezdődik valami, ami az elkövetkezendő órák felépítését meg fogja változtatni. Az afgán nők írástudatlanságuk miatt egészen más, mélyebb és alapozóbb kurzust igényelnek.
Íme tehát az újabb kihívás: ezentúl én fogom velük gyakorolni a latin ábécét.