Online élőben is lehetett követni a a VII. Nevelésügyi Kongresszus követő konferenciájánák plenáris ülését, aki nem tudott részt venni sem személyesen, sem online, most nálunk felvételről megnézheti az ülést.

Most hétvégén (2011. május 27-28.) rendezték meg a Magyar Pedagógiai Társaság szervezésében a VII. Nevelésügyi Kongresszus követő konferenciáját Kongresszus után – a változások folyamatában címmel a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Q épületében. A konferencia eredménye egy állásfoglalás, amelyet most a PedaBlogban teljes terjedelmében közlünk. (Pdf-verzió is elérhető.) 

FRISSÜLT az előadás pontos helyszínével!

Az előadás nyitott, minden érdeklődőt szeretettel várunk, és nincs szükség hozzá közgazdasági/statisztikai ismeretekre!

A Kellner Alumni Speaker Series következő előadása:

Horn Dániel: Elszámoltathatósági rendszerek az oktatásban
 

Május 18, 17h

Helyszín: ELTE TÁTK (Lágymányosi kampusz a Petőfi híd budai hídfőnél) Északi épület 7.59 

Hogyan lett az indiánoknak lovuk? Hogyan került a macska Izlandra? Hát a patkány a kínai horoszkópba…? Mitől sós a tenger? Melyik az év legboldogabb napja? Honnan az eredendő macska-egér viszálykodás? És egyáltalán: miért büdösek a görények?! Aki elszalasztja kezébe venni a tavaly novemberben útjára indult Népek meséi című könyvsorozat valamely darabját, ezekre a kérdésekre biztosan nem tud majd megfelelni!

Az előző részben az óvodások szabadidejéről adtunk képet egy kisebb felmérés alapján, és előre bocsátottuk, hogy az általános iskolások körében kapott eredményeket is bemutatjuk. Ebben a részben eleget teszünk ennek, és egyben az konklúziókat is levonjuk.

Május első vasárnapján összetorlódtak az ünnepek. Az anyáknapi köszöntő dalban megakadva együtt nevettem édesanyámmal a mosoly világnapján. Nevetésre adhatott okot az is, hogy nekünk van munkánk, amit szintén ünnepelhettünk. Egy hét elteltével, május 5-én újabb világnapra ébredhettünk: az Esélyegyenlőség napjára. Rajtunk is múlik, egész évben, hogy van-e most mit mosolyogva ünnepelni.

A Portobella asszonyprojekt két szakaszra oszlott. Szükségszerű intézkedés volt ez, hiszen csoportunk migráns hölgyeinek nyelvtudásai szélsőségesen különböztek egymástól. Innentől kezdve gyakornoktársam, Andrea foglalkoztatta az írni-olvasni tudó és a korlátozott német nyelvtudással rendelkező asszonyokat, mi pedig Saima-val (és később Mariyammal is), az Afganisztánból érkezett asszonyokkal ismerkedtünk a latin ABC és a német nyelv alapjaival.

Ugyan segítségemre volt egy, a kollégáktól erre a célra fénymásolt szemléltető papír, amelyen minden betűhöz adott betű írott és nyomtatott formája (illetve kis és nagy változata), egy kép és egy, azonos betűvel kezdődő szó társult (például A mint Alma) – a kezdeti ismerkedés és a tanítás akkor is kínos volt. Nem beszéltünk közös nyelvet. Mutogassak? Hadováljak németül, magyarul? Vagy tanuljak perzsául? Nos, én kezdetben hadováltam és mutogattam is egyszerre.

Idén, immáron a tizedik alkalommal rendezték meg az autizmus napját Magyarországon. Április 2-án világszerte a boldogság kék színe ragyog fel. A Magyar Televízió Híradójában egy autista lány felsorolta, hogy az európai nagyvárosokban ma mely emblematikus középületeket világítják meg kék színben.

„Mackó család vasárnap együtt reggelizett. Reggelizés közben Mackó papa odafordult kislányához/kisfiához, és így szólt: Ma azt csináljuk egész nap, amit Te szeretnél.” Mit gondolsz, mit válaszolt a medvegyerek?” Vidámparkba, cirkuszba, állatkertbe, moziba menne vagy csak úgy fagyizna. Mackópapa társaságában. De jó lenne, ha nem csak hétköznap! – sóhajtott fel néhány kisbocs. A kisbocsok Budapest egyik 19. kerületi óvodájába járnak és saját vágyaik alapján folytatták a nyílt végű mesét, mely egy volt a kisgyermekes családok szabadidő-eltöltési szokásainak felmérésére irányuló módszerek közül.

Puszta pedagógiai kíváncsiságból, a saját nevelő-oktató munkánk hatékonyabbá tétele céljból egy évvel ezelőtt 3-6-12 éves gyerekek óvodán, iskolán kívül töltött idejéről szerettünk volna többet megtudni, ezért kezdtünk bele saját házunk táján a kutatásba az ELTE PPK neveléstudományi mesterszakának műhelymunkája keretében.

Továbbra is úgy tűnik, hogy a pedagógia határterületeit érintem az amúgy is határokat feszegető rovatunkban, azonban nem gondolom, hogy szó nélkül el lehet menni Ed Templeton (1972) Ernst Múzeumba költözött kiállítása mellett. Több okból sem: azon túl, hogy rendkívül élményszerű, tabukat nem ismerő és zavarba ejtően őszinte módon meséli el ifjúságának mozaikként összeálló történetét, ezáltal leplezi le egyúttal a kortárs deszkás szubkultúra életét, bírálja is a fiatalságát végigkísérő hatásokat: kritikával illet és iróniával beszél családról, neveltetésről, egyházról, médiáról, közéletről.

Pedagógus(jelölt) barátaimmal sokat beszélgetünk arról, hogyan nevelhetők együtt a különböző kultúrákban élő fiatalok. Milyen előnyökkel bírnak, milyen hátrányokkal kell megküzdeniük, csak mert nem ugyanoda születtek. Joseph Grazinger megerősített abban a hitemben, hogy van értelme keresni az életszerű példákat. Ezek jegyében magyartanárok figyelmébe ajánlok egy olyan (öt kötetből álló) könyvet, melynek elolvasásáért – reggeli metrózási tapasztalataim szerint – nem kell könyörögni a fiataloknak…

Stephenie Meyer Twilight sagáját.

Lapozgatom a kötetek hátuljában az olvasói véleményeket, és azt látom, többnyire középiskolás fiúk, lányok olyan velős gondolatokat vetettek papírra, amilyeneket még egy témazáró esszében sem. És mindegyik az olvasás szeretetéről tanúskodik. Már csak ez utóbbiért is érdemes jegyezni az öt kötetet, de van itt még valami.

Szeptember 17.

Szokatlanul új a helyzet. Tanítok: új kihívások érnek, új feladatok adódnak. Szakmaiságom első lépéseit múlt héten tettem meg, s bár gyakornoktársam, Andrea és főnököm, Usha pozitív visszajelzéseket adnak nekem, tudom, hogy tevékenységem óráról órára megmérettetik.
Na, nem mintha arról lenne szó, hogy már hosszabb távon gondolkozom (azt azért még nem…), de világos, hogy az első alkalmat követi a második, amely soron következőként nemcsak enged „kísérletezgetni”, de lehetőséget is ad az előző alkalom alatt véghezvittek megerősítésére. Minden következő óra annak bizonyítása kell legyen, hogy amit korábban kivívtam, azt a soron következő alkalmakkal is meg tudom tartani. Ugyanakkor minden új órába valami újat kell csempésznem, különben önmagam ismétlése maradok.

Christophernek és Nickynek nem kell álmodnia egy olyan világról, ahol a tizenegy éves fiuk boldog, jó iskolába jár és örömtelin játszik. Mindez megadatott nekik és ragaszkodnak hozzá és ragaszkodnak fiúkhoz, Davidhez is.

David egy kisfiú, aki teljes lényével hiszi, hogy ez így is marad. Furcsának lát mindenkit, aki ezt nem tudja megérteni. Ő hatévesen rájött a boldogság titkára: „Tégy, amit akarsz. Lefekvésig ismételd.” Eszerint él nap, mint nap. Tudja, hogy az életben jó egyet nevetni, akkor is, ha nem csiklandoznak minket.

Szeptember 10.

Akármiben is lelje reggel oltalmát az ember, miután fölkelt (még ágyában, esetleg öltözés közben jó számokat hallgatva…), néha bizonyosan megérzi, hogy az a nap jó lesz. Velem sem volt ez ma másképp, noha reggel értek afféle mindennapi kellemetlenségek, ennek dacára tudtam, hogy a mai nap tartogat valamit, amit az eddigiekhez képest fordulatnak nevezhetek.
Mint két hete mindennap 8:40 körül megérkeztem munkahelyemre, az Omegához, lezártam biciklimet, beköszöntem a kollégáknak, a lépcsőn elindultam s egy képzeletbeli pisztolylövést megrázóan és színészileg kifogástalanul eljátszottam (mely képzeletbeli lövést az itteni főnök, Emir kislánya adott le rám, ám én a sunyi kovboj sémájára akkor tüzeltem vissza, amikor már azt hitte, meghóttam), majd feltápászkodva beültem az irodánkba, s hozzá láttam ügyeket intézni…Ekkor érkezett meg főnököm, az indiai származású Usha Sundaresan asszony, akinek – akárcsak Egon Olsennek szabadulásai után mindig – támadt egy terve…

Olga Chernyisheva orosz képzőművész 2005-ös videomunkája könyörtelen pimaszsággal leplezi le a mindnyájunk számára jól ismert érzést: a nyári táborok fogadóbeszédei, búcsúünnepségei, tanévnyitó és nemzeti ünnepeink szervezett iskolai megmozdulásainak élményét, az érzést, mikor többnyire kiváló szocializációnkból fakadó önkontrollunk, az őszinte érzelmeink láthatatlanságára törekvő igyekezet hatalmasodott el rajtunk – az ünnep pátosza helyett. Emlékszünk még?

Mélyszegénységben élő családok élete: otthon, munka, család, barátok, gyerekek, játék,
étel. Ezekbe a kategóriákba rendezték össze az általuk készített szociofotókat az ELTE szociális munkás hallgatói idén, 2010-ben „A szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évében”.

Egy fénykép.
Egyetlen pillanat.
Egymásra nézve.
A 95. oldal kislány-arca belém égett.

Még számtalan nevető gyerekarc időtlen töredékként ott fog élni bennem: egy félüvegű szemüvegen át, egy leharcolt kocsi tetején, egy kutyapofit dörgölve vagy egyszerűen csak egymást ölelve nevetnek…

A PedaBlog legfrissebb törekvése, hogy a képzőművészet, a popkultúra, valamint a vizuális média kiemelten népszerű és underground jelenségeiben megtalálja a korszellem jellemző pedagógiai gondolkodását, kritikáját.

A pedagógiai zeitgeist popkulturális megközelítésének felfejtésére tett kísérletünk első darabja a Grickle néven működő kanadai képregény- és animáció készítő Graham Annable munkája az iskolavezetés magányos küldetéséről.

A cím akár így is hangozhatna: A tanár ember. A kijelentő mód ellenére végig ott húzódik a kérdés: A tanár ember? McCourt önéletrajzi kvázi trilógiájának harmadik kötete a pedagógia rögös útjáról szól: hogyan oszlatják el az amerikai kamaszok az ír bevándorló és pályakezdő tanár tévhitét arról, hogy csak „bevonulsz az osztályba, megállsz egy pillanatra, hogy elcsöndesedjenek, figyeled, ahogyan kinyílnak a füzetek és kattannak a golyóstollak, bemutatkozol nekik, írsz valamit a táblára, elkezdesz tanítani.”

A hírek szerint épp egy 14 esztendős gumicukortolvaj kezén kattant a bilincs. Újra fel kell tennem a kérdést: mit tanulnak a fiatalok az elzárásból? Biztos hogy ebből tanulnak? Közben ráadásul olyan is akadt, aki nem állítja, hogy olyan egyértelműek lennének e tekintetben a nyugat-európai tapasztalatok.

Az épp csak fiatalkorú fiú egy kirakodóvásáron markolt bele a gumicukorba, és nem, nem akarom azt mondani, hogy épp olyan gyerek, mint a többi. Egyáltalán nem olyan; mint a hírből kiderül, már többször kapták lopáson, és gyermekotthoni elhelyezéssel próbálták kezelni a helyzetet. Bízom benne, hogy nem egy harmonikusan működő családból ragadták ki a kisdiákot, és feltételezem, hogy a gyermekotthonban kiépített interperszonális kapcsolatai sem jelentenek olyan megtartó erőt, mint a amit a család - az elzárást helyeslő kommentárok szerint is - jelenthetne. A rá váró 30 nap büntetés nem szakítja ki sehonnan a fiatalt, épp csak még jobban kitaszítja a társadalomból, még kevesebb a társadalom iránti szolidaritást várhatunk majd tőle.

Gondolkozzunk el újra és újra! Egy ekkora léptékű változtatást követő időszakban érdemes ezt megtenni.

Tizenöt középfokú iskola fenntartói, intézményvezetői és pedagógusainak jelentős része nem hisz abban, hogy a felzárkóztató évfolyamok a szegregációt szolgálják: idén másodszorra indítanak egyéni fejlődési utakat biztosító előkészítő évfolyamokat egy projekt keretében, a Közoktatási törvény 126. §-a alapján.

A „Dobbantó – az egyéni ütemterven alapuló, a szakképzést előkészítő évfolyamok tartalmi fejlesztése és az intézményi megvalósítás támogatása” Programot a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány (FSZK) koordinálja. Az FSZK külső szakmai értékelést végeztet, mely rámutat a program szükségességére, megvalósíthatóságnak kereteire és a hosszútávon várható eredményekre is.

Az eredmény: az iskolába járás

Ki ne ismerné be, hogy egy szó és anagrammája között egy - a mai tudományos eszközeinkkel megfoghatatlan - misztikus kapcsolat áll fenn. A PedaBlog most mégis arra vállalkozik, hogy leleplezze ezt a természetfeletti erőt. Ezentúl időről-időre a pedagógia tárgyköréből vett anagrammák varázsos világát próbáljuk meg kifürkészni. Első célpontunk a sonkával etetés kifejezés. Vajon minek lehet ez az anagrammája?

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete és a Pedagógusok Szakszervezete egymással ellentétesen reagált arra a közleményre, amit a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma nemrég jelentetett meg a nulladik évfolyam lehetőségének megteremtésével kapcsolatban. Míg a PDSZ közleményében helyesli az elképzelést és felajánlja az előkészítésben való részvételét, addig a PSZ állásfoglalása felhívja a kormányzat figyelmét arra, hogy a hatályos jogszabályi környezet nem teszi lehetővé az ilyenfajta előkészítő évfolyam szervezését. A regnáló kormány már többször tanúbizonyságot tett kiemelkedő törvényhozási tempójáról, így mi inkább máshonnan közelítenénk meg a kérdést: mit változtat a rendszeren egy esetleges iskolai előkészítő év.

„Játékvezetők”: Kardos Péter és Nyári Gábor

„Játékos”: Olvasó

"A Keleti nem olyan hátborzongató, mint Budapestet megjárt társaid mondták. Lelépsz a vonat vaslépcsőjéről, elindulsz a kijárat felé. A peron töredezett aszfaltcsíkjain gyalogolsz, szeméthalmokat kerülgetsz. A pályaudvar épülete szép, ám az embertömeg és méretek félelemmel töltenek el. Az aluljáróban egy csoport biztonsági őrre leszel figyelmes, két ormótlan kutyát hergelnek. Szerencsére meg vannak kötve, úgyhogy az elhaladás mellettük inkább kellemetlen, mint veszélyes. Körforma nyitott részre érsz, letelepszel egy betonkockára. Törni kezded a fejed, hogy hol tölthetnéd az estét.

Felkeresheted a rokonodat, Lajos nagybátyádat a Baross utcában. Lapozz a 40-re!

Vagy kereshetsz valami olcsó szállást. Lapozz a 261-re!"

Nem lehetett semmilyen szállás sem elég olcsó ahhoz, hogy alig kétszáztízezer forintnyi összes vagyonomból néhány hétnél tovább megéljek. Felkerestem hát Lajos bátyám. Nem csináltak nagy ügyet az érkezésemből. Jolán néni megjegyezte, hogy pénz és munka, az kell ide, de azért fasírttal kínált. Az egész utca fasírtot evett, nyitva maradt egy hűtőkocsi raktere. Egy hét után elfogyott a fasírt és Jolán néni rokoni türelme is.

Dávid hatéves, néhány napja számára is megkezdődött az iskola. Előző posztunkhoz hasonlóan vele is beszélgettünk a tanévről, a várakozásairól. Egyúttal megkérdeztük az apukáját is, valamint egy barátja apukáját - apukája egy barátját.

A tanévnyitó előtt nem sokkal arról kérdeztem, hogy milyen lesz az iskola, mit fog ott csinálni. Dávid határozottan, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül kijelentette, hogy „az iskolában tanulni kell”. Egyértelmű – gondoltam – az iskola komolyabb dolog, mint az óvoda, számtalanszor hallhatta már a felnőttektől. Persze „ott is lesz játék, de autó már nem, csak Lego és kirakós, aludni már nem fogunk.” Az alvást végezte-e el előre a napokban, vagy az utolsó autózások foglalták-e le úgy, hogy az első osztályosok által várva várt tankönyveket még nem volt ideje megnézni, az nem derült ki, én mindenesetre szemügyre vettem helyette is a könyveket. Ő nem is érti, hogy „anyáék miért aggódnak, majd szeptemberre topon leszek és ember lesz belőlem.”  Egy kis emberke, aki szeretne énekelni és sokáig számolni tudni – ezt várja az első osztálytól. 

A két apukával ülök szemben, amikor éppen nem - az összesen – három gyereküket találom meg újra és újra a fürdőkádban, az ajtó mögött, és egy panellakás egyéb rejtekhelyein. Két bújócska között arról beszélgetek az apukákkal, hogy a fiúk idén szeptemberben első osztályosok lettek.

Csakhogy, már az iskola sem a régi, nem oktatás folyik ott, hanem játszadozás. A színes-szagos foglalkoztató-könyvek láttán mindketten nagy kíváncsisággal tekintenek az első hónap elébe, vajon beletörik-e tanító néni bicskája a feladatba, hogy ezeket az okos, de mozgékony gyerekeket „kösd össze, színezd ki” feladatokkal kösse le.  Ők viszont szívesen lefoglalnák a gyerekeiket azzal, hogy közösen házi feladatot írnak. Munka után, fáradtan, mert ezt vállalták, mikor a szülőségre adták a fejüket. És amelyik szülő ezt nem teszi meg… nos igen, ilyen is van, de nem náluk. Mert náluk a szülői tekintély nem szenvedhet csorbát holmi pedagógiai megfontolások miatt, tudniillik, hogy hétközben nincs lecke. Ezzel ugyanis azt tanulná a gyerek – vélik ők –, hogy „apától, anyától ne kérdezzél, majd a tanító néni megmondja”. A szülő, mint a tudás forrása meggyengülésének borzasztó rémképe ez. Számukra. A neveléslélektan meg mást (is) mond.

Időnként a szobába berohanó gyerekek felé fordítom a fejem, és próbálom őket elképzelni egy év múlva: tényleg „ember lesz-e belőlük”, ha nem osztályzattal minősítik őket, hanem szövegesen értékelik, ha nem leckét kapnak, hanem szabadidőt, és az ábécét nem a szokványos sorrendben sajátítják el, hanem „egy pedagógiai nagyokos” elgondolása alapján. Most mit mondjak?  Csak amit ők, hogy „az életben nincs minden készen”, a gyerekről megkapott bizonyítvány sem. Ha szöveg, ha szám, azt értelmezni szükséges (lenne).

Dávidot a szülők bizonytalansága sem tudja megrémiszteni, pedig ő most lesz életében először elsős, az apukája pedig már volt. Egy másik iskolarendszerben. Most meg ez van. Csoda-e hát, ha nem elvárások fogalmazódnak meg egy apa részéről, hanem kétségek. És egy javaslat, hogy kérdezzem meg fél év múlva, mit is vár az első osztálytól.

 „Iskola, iskola, ki a csuda jár oda? (…)” – szólt bele némi technikai jellegű sípolást követően az évnyitó alkalmából kihelyezett mikrofonba egy apró emberke, ezelőtt mintegy húsz évvel. Azt hiszem, a vers akkor közülünk, elsősök közül senkinek nem nyújthatott intellektuális élményt; nem úgy az iskola: mindannyian a másik fizimiskájára, a széksorainkat záró tanítóinkra, a virágmintás terítővel díszített asztal túlsó oldalán ülő iskolavezetőségre, s persze az elkövetkező napokra tekintgettünk bizalommal. Otthon pedig – családi kérésre – rendre elmeséltük, milyen is volt az első nap...

[Idősebb korban az ilyen és ehhez hasonló élményeinket nehezebben eleveníthetjük fel. Mindig érdekes azonban olvasni, hallgatni, látni a gyerekekkel készített interjúkat, riportokat (lsd. Vendég a háznál c. műsor), mert jó megtapasztalni, ahogyan a valóság egy-egy tárgyalt elemét kifejezni és megmagyarázni képesek. A gyerekeknek interjúkban betöltött alanyi szerepük olyan nézőpont, amelyet jóval gyakrabban kellene alkalmazni megismerésük érdekében.]

2010. szeptember 2-án egy évnyitó másnapján, ugyanazon a - fentebb már említett - rákosszentmihályi iskolaudvaron, villáminterjú keretén belül kérdezgettem négy elsőst: az ikreket, Petrát és Fannit (6), Virágot (7), és Bencét (7), hogy tetszik nekik az iskola.

A rövid hallgatást Fanni törte meg: „Jól.”

Bence hajrázta: „Kirááály!”.

Virág, Fanni meg csak kuncogott.

A témát az óvodától indulva kezdtük hát el körbejárni.

Nagyon más az iskola, mint az óvoda? [Bence szólt volna már] Kezdjük talán a hölgyekkel! Fanni-Petra?

Neeem. Itt is szeretnek minket. És van egy csomó…barátunk!

Virág?

Tetszik, igen tetszik. Jaaa, az óvoda az más, de azt is szeretem, csak itt sokkal több a kisgyerek, és több mindent tudok majd tanulni.

Bence?

Én visszamentem már az oviba, mert hiányoztak ám…visszamentem az évnyitó után. De még aludtak! Itt mi nem alszunk.

Hát mit csináltok helyette?

(Bence) Játszunk, meg tanulunk.

(Virág) Ugyanazokat csináljuk, csak többet.

De jó itt lenni? Nem féltetek az első napon?

(Fanni) Mi, mi Petrával nem féltünk...egyáltalán nem. Másik iskolában tanulunk, de ott is nagyon jó. Itt is nagyon szép.

(Virág) Anyuék biztos féltek, én nem!

Miért félhettek a szüleid?

(Virág) Hát hogy milyen lesz itt nekem. Mer…mer átjöttem az oviból az iskolába.

(Bence) Én se féltem!

(Petra halkan) Mi sem.

Bence mondta, hogy itt nemcsak játszotok, hanem tanultok is. Mit tanulhattok itt?

(Fanni) Mindent.

Mindent meg lehet tanulni, amit csak szeretnél?

(Virág) Igen, mindent. Én írást szeretnék tanulni!

Csak nem egy írónőt tisztelhetünk benned?

(Nevet) Neeem! De még fogunk olvasást is tanulni, azt is szeretnék…

(Bence a diktafonba rivallva) MATEMATIKÁÁÁT! Kirááály! Én azt szeretnék tanulni…meg…

(Fanni) Mi szeretünk táncolni…az oviban is…és még…meg furulyára is fogunk járni.

Ti nagyon szerethetitek a zenét. Táncolás, furulya… Mikor kezditek a furulyát?

(Fanni) Csak másodiktól, akkortól lehet.

Táncolni szeretne még valaki? Itt van egy népi táncegyü…

(Virág) Ééééén! És én is átmegyek a Kölcseybe furulyázni, és itt meg…itt meg zongorázni fogok.

(Bence Virághoz csatlakozva) Én is olvasni szeretnék megtanulni…meg írást…meg rajzolást…Én majd harmadiktól fogok járni, de…én dobolni szeretnék.

Dobolni?!

(Bence) Igen, de azt csak a pincében lehet. Az még nem biztos, hogy…

Azt még meg kell beszélni Anyuékkal, nem?

(Bence) Még nem vagyunk benne olyan biztosak. De szeretném…

Aranyosak itt a tanító nénik-bácsik?

(Virág) Igen. Az Éva néni a kedvencem.

(Bence) Aranyosak! Az én két tanárom az Imola néni és Éva néni.

(Virág) Engem is tanít mind a kettő!

(Petra) Mi nálunk aranyosak, igen. Eszti néni mindenképp.

(Bence) Visszahallgatjuk?

Vissza, persze. Köszönöm szépen, hogy válaszoltatok.

A villáminterjú ekkor befejeződött: a gyerekekért szüleik jöttek (Nekik ezúton is köszönöm a beleegyezésüket), Bence még maradt egy kicsit, hogy a diktafont fülére téve meghallgathassa, mit is beszéltünk mi itt öten. Én meg arra gondoltam: utánanézek annak a versnek.

„(…) itt tanulta meg az á-t
és a matematikát,
itt tanulta meg az ó-t,
hogyan kötik a csomót,
meg a d-t, meg a t-t,
emberek becsületét!”

(Gyurkovics Tibor: Iskolanyitogató)